A könyv

Azt mondják, a legtöbb író az első könyvében saját magáról ír. Nem mindig nyíltan, de a történet róla szól. Attól persze, hogy van egy könyv, amit én írtam, nem lettem még író. S csak azért, hogy ne legyen rám teljes mértékben érvényes ez a régi hiedelem, a barátaim történetét is megírtam.

30 novella, levél, esszé vagy valami egyéb, műfajilag be nem határozható írás, melyek majdnem mind valakihez szólnak, személyes üzenetként születtek, s jutottak el valamikor, valahová. Csak gyűltek a fiókom alján, várva egy pillanatot mikor úgy éreztem, olvassa el más is, ne mindig csak a történet eredeti ihletője. Először 35 írást szerettem volna összegyűjteni, mivel a megjelenéskor épp ennyi éves lettem volna, de valahogy harmincnál megállt az idő és az írás helyett már elkezdett foglalkoztatni a szerkesztéssel, tervezéssel, kiadással járó munka, ami más inspirációt követel. Sebaj, ha minden jól alakul, lesz folytatás…

Minden történet megtörtént, igaz alapokra épül, épp akkora színesítéssel, körítéssel, ami még reálissá teszi a történetet, de elfedi az egyszerűséget. Vallom, az élet produkálja a legvidámabb dolgokat, teremti az abszurd helyzetek legjavát, de a hétköznap eseményeit is lehet érdekesen, izgalmasan szemlélni, csak kell hozzá egy látásmód. Ha van egy jellegzetes stílusa a könyvemnek, akkor az épp a látásmódomból adódik. Mégis húztam egy különös határt, a szerkesztés időszakában történeteim egyik részét komolyabbnak, míg másik részét kimondottan idétlennek találtam. Ma már lehet, hogy másként lenne, és persze a komolykodás minden intelmét sem szabad komolyan venni, és az idétlenkedések között is elbújnak komoly gondolatok! Legalábbis azt hiszem…

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretnek a dugóban nézelődni, mert csak ott látszik igazán, mennyi szép dolog van a városban. Akik ismerik a belső hang tisztaságát, és átérzik a harmónia fontosságát. Azoknak, akik egy idegennel is tudnak 5 percnél többet beszélgetni, és a barátaikat akkor is meghallgatják, ha csak 5 szabad percük van. Akik hisznek még a barátság erejében, elrakják a régi határidőnaplóikat emlékbe, mindenkire tudnak széles szájjal nevetni. Akik a legzajosabb utcán is átköszönnek egy rég nem látott ismerősnek. És akik tudják: a gyerekek ösztönösen érzik, mire van szükségük, ezért nem eszik meg a kelkáposzta főzeléket!